Ikon - online rejtvények

Ikon (festészet)

Az ikon görög eredetű szó, εικόνα, ikóna, „kép“, „képmás“ (ellentétben a είδωλο, ídolo, „lidérc“, „álomkép“ és είδος, ídos, „őskép“, „alak“). Ikonokon elsősorban a keleti egyházak szentképeit értjük, különösen az ortodox egyház és az abból kivált és Rómával egyesült, bizánci rítusú görögkatolikus egyház liturgikus képeit. Bizáncban a szónak egy nagyon sajátos jelentése is lett: Krisztus, Szűz Mária és a szentek hordozható portréja, életük jeleneteivel, fapaneleken vagy értékes felületeken, mint például elefántcsont, fém, zománc, mozaik. Az ikont isteni kegyelemmel átitatott anyagnak tekintették (χάρις). Ezek a képek általában meg vannak szentelve és a keleti egyházak teológiájában valamint spiritualitásában rendkívüli szerepet játszanak. Az ikonok célja Isten és szentjei tiszteletének tudatosítása, valamint az ábrázolt személy és a szentkép előtt imádkozó személy közötti kapcsolatteremtés, így tehát átvitten a vallásos szemlélődő és Isten közötti kapcsolat megteremtése. Az ikonokat ennek megfelelően a keleti egyházakban nem tartják sem műtárgynak, sem dekorációnak.

Az ún. ókeleti egyházak közül a kopt ortodox egyház és az örmény apostoli ortodox egyház tiszteletben tartja az ikonokat, az Asszír keleti egyház viszont nem. A kopt ikonokon megfigyelhető még az óegyiptomi művészet bizonyos elemeinek érvényesülése.

Az ikonok háttere általában arany színű, és a lerajzolt szent szembenéz velünk.

A keleti ortodox, a római katolikus és egyes keleti katolikus egyházak kultúrájában vallási műalkotás, leggyakrabban festmény. Ezek nem egyszerűen műalkotások, hanem a vallásos áhítatban használt szent képek. A leggyakoribb témák közé tartozik Krisztus, Mária (Theotokosz, istenszülő), szentek és angyalok. Bár a kifejezés különösen az egy vagy két fő alakra koncentráló, portré jellegű képekkel kapcsolatos, a keleti kereszténység által készített, különböző művészeti médiumokban megjelenő vallásos képek többségét is magában foglalja, beleértve az elbeszélő jeleneteket, általában a Bibliából vagy a szentek életéből.

Az ikonokat leggyakrabban fatáblákra festik tojástemperával, de lehetnek fémből öntött, kőbe faragott, ruhára hímzett, mozaik- vagy freskómunkával készült, papírra vagy fémre nyomtatott képek is. Mint anyagot, ezt a tárgyat fizikailag meg kellett tapasztalni. Az érintés, a szaglás, az ízlelés és a hang mind hozzájárult a hordozható portré „látásának” élményéhez, az áhítat elmélyítéséhez. A nyugati kereszténység hasonló képei is az ikonok közé sorolhatók, bár az "ikonikus" kifejezés használható az áhítati képek statikus stílusának leírására is. A görög nyelvben az ikonfestészet kifejezés ugyanazt a szót használja, mint az "írás".A keleti ortodox hagyomány úgy tartja, hogy a szentképek készítése egészen a kereszténység korai napjaiig nyúlik vissza, és azóta is folyamatos hagyomány. A modern akadémikus művészettörténet úgy véli, hogy bár képek már korábban is létezhettek, a hagyomány csak a 3. századig vezethető vissza, és hogy a korai keresztény művészetből fennmaradt képek gyakran több ponton is különböznek a klasszikus ikonfestészet korszakainak képeitől. A későbbi évszázadok ikonjai gyakran szorosan kapcsolódnak az 5. századtól kezdődően készült képekhez, bár ezekből csak nagyon kevés maradt fenn. A 726-842-es bizánci ikonoklasztázia (képrombolás) idején a képek széles körű megsemmisítésére került sor, bár a korszak lezárásaként a második nikaiai zsinaton véglegesen rendezték a képek megfelelőségének kérdését. Azóta az ikonok stílusban és témában nagyfokú folytonosságot mutatnak, sokkal nagyobbat, mint a nyugati egyház ikonjai. Ugyanakkor volt változás és fejlődés is.

A IX. században kialakult bizánci képelmélet szerint az ikon Krisztus látható tulajdonságainak (megjelenésének) lenyomata (görögül: typosz) az anyagon. A kvintesszenciális bizánci képet ideális esetben nem ecsetvonásokkal létrehozott festménynek, hanem lenyomatnak – egy anyagi felületre nyomott typosznak – kell elképzelni. A domborműves ikon felelt meg leginkább ennek az elméleti modellnek; Bizáncot úgy határozta meg, mint a lenyomat, az öntőforma vagy a pecsét kultúráját.A vallási, de különösen a keleti ortodox keresztény hagyományban vannak beszámolók különleges, csodatévő ikonokról, amelyek mirhát (illatos, gyógyító olaj) árasztanak, könnyeznek, vagy a hívők kérését teljesítik, csodákat tesznek. Ha az ortodox hierarchia megerősíti az ilyen beszámolókat, akkor azokat úgy értelmezik, mint csodákat, amelyeket Isten a szent imáin keresztül hajtott végre, és nem úgy, mint magának a festett fának a mágikus tulajdonságait. Teológiai szempontból minden ikon szentnek tekinthető, mivel az isteni lényegből csodálatos módon részesül és természeténél fogva csodatévő, mivel a mennyei és a földi világ közötti lelki közösség eszközének tekintik. Nem ritka azonban, hogy bizonyos ikonokat „csodatevőnek” minősítenek, ami azt jelenti, hogy Isten úgy döntött, hogy megdicsőíti őket azáltal, hogy csodákat tesz rajtuk keresztül. Az ilyen ikonoknak gyakran különleges neveket adnak (különösen Szűz Mária ikonjainak), és még városról városra is elviszik őket, ahol a hívők összegyűlnek, hogy tiszteljék őket és imádkozzanak előttük.